avagy Barátom, Balázs
Barátom, Balázs: részeg. Mikor részeg, percek kérdése csupán hogy felszínre hozza óvott burokban kultivált lappangó-nyomasztó, konstans-kedves kételyrendszereit, melyek gyanakvásom szerint kizárólag a nyers humánlétélmény silány, hatékonytalan pozicionálása révén kenődnek az egyébként profánul megélhető és bárhová magaddal vihető ősmagány lelketröhögő falára, és invitálnak így a titOkos szorongás csatornáinak bősz működtetésére - melyek Ordas Cimborájául alkoholon, drogon, alignőn és vásott hermafordítván kívül más kommoditás aligha szegődhetn-őő-k. Ja, de mégis: valaki, aki kész meghallgatni téged, hátha segíthet. Ez vagyok én, mikor Balázs részeg, ez vagyok én, mikor Balázs Skype-ra hív.
Balázs kényszeres önhipnózisok mániákusa, és ki elmulasztja felismerni az ő látóterét szennyező Setét Függönyök létét és tételes mozdíthatatlanságát, azt Balázs intellektuális analfabétának deklarálja, ALAS!, elmulasztja felismerni hogy jelen idő szerint ő maga az kire egyfajta analfabétizmus, mégpedig a spirituális analfabétizmus pállot ígérete les, egyébként sunyva, nyákosan, fonnyadtholdvilágnál. Ez egy radikális kijelentés, mely mellett sem szó, sem szósz nélkül nem mehetn-őő-k el, éppen ezért nem is fogjuk ezt tenni. Ám hogy megvizsgálhassuk, vajon mimód formálok jogot egy ilyen kaliberű észlelés megajánlására, bele kell néznünk Balázs fejébe, amúgy tiszta erőből.
Balázs fejében
"Az Objektív Valóság"
röhögcséges fétisfogalma a Szenvedés Parancsát Dörgi és Követeli. A részeg barátomat mindig kiröhögöm mikor az Objektív Valóságról beszél, és próbálok neki segíteni, mert kinyo... őőő benyomásom szerint ezen eszmecserék alkalmával világossá válnak Balázs kurrens spirituális (ki)úttalanságának anatómiai sziluettjei, ám eme test csalántest, azaz csíp, ha fogdosod. Én fogdosom Balázst, - metaforikusan - mert az én valóságomban ezt ő kéri, ő közelít e témához, én nem, mert vele ilyesmiről beszélni olyan nekem, mint ráspollyal fogat mosni - érte teszem, ez mennyire nyál, mi?
Balázs, úgy érzem, autentikusan kíváncsi mit gondolok az általa provokatívnak és erőteljesnek vélelmezett kvázi-filozófiai, egzisztenciaparától markánsan nemmentes felvetéseiről, de a részeg barátom benyomásaim szerint mentális béklyó-konstrukciók egész sorát nyögi amúgy Mr. és Mrs. Profán Kínkeserv társaságában, melyek-, és akik érintésre azonmód robbanótöltetekké válnak. Balázs ilyenkor kozmosztlaktató keserűségből gyúr protongyorsítóból kilőhető takonybogyókat a hatékonytalan szellemi agresszivitás olvadó gyurmával löttyintett teljesen sztenderd fosoltárán, hogy azokat egyenként kínálja felém - egyébként lelkes - fogyasztásra.
Türelmem herkulesi, bár az nem tudom, lehet-e olyan. Türelmes vagyok Balázzsal. Nem sértődöm meg, sosem. Mert Balázs a barátom. Tűröm a szarbogyókat, mert úgy gondolom, neki sem jó, hogy dobálja őket, csak szükségét érzi, hogy lássa, milyen reakciókra lelhetnek. Balázs nem sok emberrel beszél ilyen dolgokról, ez tuti. És újból elmondom, mert újból kérdez, újból, mert segíteni szeretnék, hasznosat és használhatót mondani. Kettőnk közül e téma kapcsán mindig ő az agresszív, én pedig a sosemagresszív. Én beszélek többet, ő pedig fikáz, majd újra kérdez. Fikázása egyre intenzívebb ahogy - szerintem - sikerrel lövöm ki kedvenc börtönfalait. Balázs nem tűrheti. Balázs szereti ezeket a falakat. Egyszerre szereti, mert úgy érzi, ő maga a fal dala, és gyűlöli, mert más képesnek tűnik a dal ignorálására - és ez nem szabályos a részeg barátom fejében. Ő kéri, hogy játsszunk olyat, hogy el lehet-e őket tűntetni, de mikor megmutatom, hogy tökre simán, akkor Balázs fejében én leszek a főgenya, és nekemront.
Kiderül tehát rendre és folyamatosan, hogy Balázs nem beszélni, hanem háborúzni akar, vért vonni az intellektus szintjén, miközben nem veszi észre hogy ő maga csapkodja magát egy belső börtön falához melyből kiemelni igyekszem, dühe pedig fokozódik, mikor falnak vetődő teste nem érzi az ismerős kiúttalanságot.
Másnak is fent KELL akadni, Balázs fejében. Nem ér nem fent akadni. Balázst idegesíti, hogy én nem érzek falat ott, ahol ő igen, neki most csak pocsékba mondhatom, hogy a fal ott van, ahol neki szüksége van rá, és eltűnik, mihelyst kész elengedni.
Válaszaim - szerintem - túl komolyan játékosak és túl játékosan komolyak a részeg barátom számára. Ő nem tudja elfogadni, hogy szerintem nem létezik Objektív Valóság, maximum és makszimum az Objekív Valóság önhipnózisa, mit virtuálisan végtelen számú és végtelen szofisztikáltságú idegrendszer és/vagy tudat alkot meg amúgy pestiesen:
Right Here, Right Now.
A hipnózis pedig nem valóság, nem eredendő és alapvető valóság. Balázs, mikor a falakat, úgy érzem sikerült időlegesen teljesen eltűntetni, fokozott haragra gerjed kedves játékai-, szerelmetes börtönfalai temporális-totális hiánya láttán. A részeg barátom ilyenkor hallatlan ügybuzgalommal és sarkos esetlenséggel támad nekem, egyfajta sértett mániaélmény biztonságából megvarázsolt dogmakérdéseket zúdítva egyébként sztoikusan megajánlott irányomba: mindig csak egyet, ama bizonyost, mely éppen a legpusztítóbbnak és legpusztítóbbabbabbnak tűnik. Balázs számára nem lehet intellektuálisan vagy spirituálisan kielégítőt és elfogadhatót mondani, mert a részeg barátom szerint egyedül az ő valósága helytálló, és annak jelen eredője a szenvedés. Aki nem szenved legalább annyira és úgy ahogy ő, az, a részeg barátom fejében, szükségszerűen benézi a kottát. Ha pedig nem, akkor csal, és herepacsit és fitymasatut érdemel.
As a start.
Balázs 100-ból 111-szer az Objektív Valóság gálánsan simogatható és elegánsan diszmisszálható modellrendszereit és eszközpalettáját hívja esetlen-ócska segítségül, hogy azokból vonhasson újfent falat maga köré, hogy esély se mutatkozhassék esetleges-, óvatos felvillantásra ajánlott, friss perspektívák opciószerű szemlézésére. Amit Balázs nem lát, az nincs. Amely szarlyukba más nem esik bele, de Balázs igen, az a valaki nyilván nem elég szofisztikus ahhoz hogy Balázs kedvenc szarlyukcsapdáját észlelje és így szükségszerűen beleesni méltóztasson. Ez a részeg barátom produkciója, és ez világlátásának kurrens, elkeserítő kifejeződése.
Az én jelen perspektívám, lávör, a misztérium, ezen belül a merő információforrás misztériuma. Honnan keletkezik az információ mi megfogan, mi kifejezésre jut? UGYAMMÉVAN? Ez egy mágikus, közelítésre érdemes kérdés, szerintem. Balázs kiröhög engem. Az Objektív Valóságról és a tudományos gondolkodásról értekezik újfent, nem akarja, nem képes meghallani amit mondok, hogy:
a tudomány saját maga életrekeltőjére/legalapvetőbb eszközére, azaz a TUDATRA/ESZMÉLETRE - lélekre - sem képes kikezdhetetlen magyarázatot adni, tehát végérték szintjén szükségszerűen impotens-, jóllehet tiszteletreméltó vállalásegyüttes. A rossz tudomány: vallás. A jó tudomány elismeri, hogy alapvetően fogalma sincsen, mi a kotta. Balázs felhördül. Balázzsal közlöm, hogy a tudomány semmit sem tud kezdeni a duplarés kísérlet kapcsán megtapasztalt jelenséggel. Azaz, hogy függően a megfigyelő pozíciójától, a fény képes részecskeként és hullámként is viselkedni. Balázs közli, hogy tévedek, de persze nem tévedek, ahogy ezt tudja ő is, és a modern tudomány is. Tudjuk, hogy nem tudjuk, mi az "oka" a jelenségnek. Balázs most éppen tudja, hogy amiről tudjuk, hogy nem tudjuk, azt mi rosszul tudjuk, hogy nem tudjuk. Sima, nem?
A részeg barátom süketnek és vaknak mutatkozik mikor ippeg aktuális perspektívám óvatos, ám védhetőnek tűnő fókuszpontját kezdem felfesteni, mely szerint a megélt-, és így megélhető valóságok fő működési erőtere a puszta tapasztalat kapacitása, azaz a tapasztalat megszerzésének és értelmezésének képessége/lehetősége. Balázs tökéletes értetlenséget és közönyt ajánl mikor ezt kifejtem, és, mert az ő falait saját jogon-, saját hátrányra kultivált mentális konstrukcióknak minősítem, a részeg barátom eltapos.
"Gyézé, most hogy így meghallgattam a világképedet, már kezdem érteni mi is itt a probléma. 3000 éves lemaradásban van a gondolkodásod."
Erre nem szólok már semmit. Eonokra való másodpercekbe telik míg végre átúszik a képernyőn Balázs imént megeresztett közöny-csillagrombolója, mely az ő valóságában radikális, komplett megsemmisítés tárgyává tette útvonalajánlásaimat és segíteni akarásomat. Gúnyos, részeg hangon puszit küld mint proper homók egymás közt, és bontja a vonalat.
A sötétség vállonvereget és kérdi, megijeszt-e engem, vagy döbbenjen velem inkább ő is.
"Inkább aludjunk, baszdmeg." - javaslom. A sötétség szokásosan szuperjózan és ezúttal nyomokban szuperkeserű. Sajnálkozva biztosít:
"Az övé még el sem indult."
Balázs, a barátom keserű, gőgös, arrogáns idegen. Részeg idegen.
